A társas magány korában élünk, amely állapoton a koronavírus járvány egyáltalán nem segít. Sőt, társadalmi rétegtől függetlenül már nem csak az idegenekkel szemben vagyunk távolságtartók. Ez a folyamat, hogy a valós találkozásokat és személyes beszélgetéseket, tehát a valós emberi kapcsolatok helyett az olnine kommunikációt és kapcsolattartást preferáljuk, már évekkel ezelőtt elkezdődött. Viszont míg korábban még meg volt a szabad döntésünk, hogy szeretnénk e találkozni valakivel beülni egy kávéra, ma már ez szinte azok számára is lehetetlenné vált, akik szívesen szántak időt barátaikkal való találkozásokra. A vírustól félve, hogy fertőzünk, vagy éppen mi magunk fertőződünk meg, már barátainkkal és családunkkal szemben is egyre több, korábban megszokott és hétköznapi dologról mondunk le. Ilyen például a pusziszkodás, a kézfogás, egy-egy baráti, vagy családi ölelés. A társadalmi távolságtartás, társas magány egyre csak mélyül, a másik oldalon meg ott áll a megmásíthatatlan tény, hogy az ember társas lény. Tudósok bebizonyították, hogy már csecsemő korukban mekkora szüksége van a kisbabáknak az érintésre és a másik közelségére, az anyuka szívdobogásának hangja milyen hatással bír, ha például meg kell nyugtatni a babát. Az érintésekre pedig felnőttként is hatalmas szükségünk van. A hiánya nem annyira látványos és gyorsan érzékelhető, mintha például nem kapnánk levegőt, de hosszú távon kihat az egészségünkre és pszichés állapotunkra, hangulatunkra is, társadalmi rétegtől függetlenül.
A társadalmi távolságtartás életünk részévé vált
